Kiközösítés - avagy, nem csak a fizikai bántalmazás fáj

10:36:00

 Gyerekként mindenki megéli a kiközösítés fájdalmait. Ez főleg kisebb korosztályoknál fordul elő, mert a gyerekek, nem értik azt, hogy fájdalmat okoznak a szavaikkal és tetteikkel. Az a legnagyobb baj, hogy a bántalmazókat nem állítják le a szülők, sőt van , hogy még maga a szülő is olyan gyerekes, hogy bátorítja utódját a verbális cseszegetésre.


Engem nagyon sokszor közösítettek ki, de sosem értettem miért. Mindig próbáltam olyan lenni, amilyennek ők akarnak, úgy viselkedtem ahogy ők akarták, és mégis folyamatosan jöttek a bántások. Sokszor volt, hogy sírva panaszoltam el az anyukámnak, hogy megint mit mondtak nekem, és szegény nem igen tudott mit tenni, mert már vagy ezerszer szólt az illetők szüleinek, hogy húzzanak meg egy vonalat, mert nincs oda azért, hogy a gyerekeik szétverik a lánya lelkivilágát. De ahogy ez szokott lenni, a szülők játszották a sértődöttet, és a gyerekeik folytatták a kis játékukat.
 Ez nagyjából első osztályban kezdődött, és harmadik végéig tartott. Negyedikben elhatároztam, hogy engem nem érdekelnek többet, mondjanak amit akarnak, többé nem próbálok megfelelni a lehetetlen elvárásaiknak. Amint ezt eldöntöttem, új emberek jöttek az életembe, megismertem a többi osztálytársamat, és egész jóban lettem velük. Persze az ''ellenfeleim'' ezt nem nézték jó szemmel és ott piszkáltak ahol tudtak, még mindig fájt, de megtanultam, hogy ezt nem mutathatom ki.
 Aztán ötödikben, azok az osztálytársaim akik terrorizáltak, elmentek másik suliba, és ezzel egy hatalmas kő esett le a szívemről, mert tudtam, nem kell többé elviselnem a hülyeségeiket. 
Már az elején el kellett volna mondanom, hogy az én osztályközösségem nem a legjobb, még most is vannak akik élvezik, ha bánthatnak másokat, én már nem vagyok célpont, mert a többségükkel egész jó a viszonyom. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek kivételek, van egy- két fiú, akik még mindig teszik az eszüket, de én csak nevetni tudok rajtuk.
 Ha látják, hogy rajtam nem foghatnak ki, akkor a többiekre összpontosítanak, de leginkább azokra, akiken látszik, hogy semmi önbizalmuk, itt gondolok a picit ducibb, vagy akár ahogy ők fogalmaznak ''deszka''  lányokra. 
A legfőbb probléma az, hogy nem csak a porontyok utálkoznak, hanem a felnőttek is. Hányszor láttuk már, hogy egy tanár vérig sértett vagy a földig alázott valakit, csak mert nem jeles a tantárgyából? Én már sokszor láttam ilyet, és ha nem is mindig, de legtöbbször közbeléptem, és megkértem a tanárt, hogy fogja vissza magát. Ne féljetek megtenni, mert amíg a normalitás határán és tisztelettel beszéltek hozzájuk, nem tehetnek ellenetek semmit, ne tántorítson el egy pajtásotok megvédésében az, hogy maga a tanár piszkálja, inkább legyetek büszkék magatokra, mert ki mertetek állni elé, és megmondani, a véleményeteket.
 Emberek vagyunk, nem kéne egymás ellen fordulnunk, segítsük egymást ahol tudjuk. Azoknak akik gúnyolódni szoktak, tanítsuk meg, hogy nem lehet ilyet tenni, és akik az áldozatok, védjük meg őket, és mondjuk el nekik, hogy álljanak ki magukért.
Ha már kicsi korban megtanulják a polgárság alapszabályait, akkor felnőtt korukra kiegyensúlyzott életet élhetnek. 


Nektek mi a véleményetek erről a témáról?

Éltetek már át verbális bántalmazást? 

Ha igen, hogyan jutottatok túl rajta?

You Might Also Like

10 megjegyzés

  1. Most nyolcadik osztályos vagyok. Négy lány folyamatosan kiközösít, és ronda pletykákat terjeszt rólam. A szüleim szeretnének közbeszólni, de én még reménykedem, hogy emberi módon meg tudom velük beszélni. Sajnos, minden eddigi próbálkozásom süket fülekre talált. Néhány közeli ismerősöm szerint csak irigyek rám. Én már nem tudom, mit higgyek. Sosem fiúztam, még csak tetszeni sem tetszett senki, de ők a hátam mögött azt beszélik, hogy én vagyok az osztály ribizlije. Sokan szeretnének segíteni, de hiába a jó szándék, csak rontana a helyzeten. Szerintetek mit tegyek?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azt kell mondjam neked, hogyha 8.-os létükre így beszélnek rólad, és nem fogják fel a szavaik súlyát, akkor megmaradtak egy kisgyerek értelmi szintjén.
      Azt tudom ajánlani neked, amit mindenki mond, hagyd őket fgyelmen kívül. De ha folytatják, vagy eldurvul a helyzet, mindenképpen szólj egy felnőttnek, esetleg az osztályfőnököd beszélhetne a lányok szüleivel.
      A lényeg pedig az, hogy mindegy mit mondanak rólad, azok akik szeretnek, és tisztelnek téged, sosem fognak hinni a badarságaikban.
      Remélem abbahagyják a bántásodat, ha meg nem is, akkor már úgyis csak egy félévet kell kibírj mellettük, nem? :)

      Törlés
    2. Én biztos megjátszanám a meglepettet és valami ilyesmit mondanék nekik, hogy "Tényleg? Nem is tudtam, hogy XY-al is járok! Ti honnan tudtok erről? Csak nem követtek mindenhová?" Szerintem lenne meglepetés, hogy egy tréfával elütöd a dolgot. :D
      Egyébként valószínűleg irigyek, nem kell komolyan venni az ilyen gyerekes pletykákat. Ha nevetsz rajtuk, akkor fel fognak hagyni vele, mert látják, hogy nem veszed őket komolyan.

      Törlés
    3. Hihi..igen ez egyértelműen a legjobb döntés, majd nevethetsz az elképett arcukon :D

      Törlés
  2. Anno ötödikben az addigi egyik barátnőm fordult ellenem ki tudja miért. Az egész osztályt ellenem uszította, csúnya dolgokat mondott rám, meg minden. De az utolsó csepp az volt, amikor ragasztót próbált kenni a hajamba. Na, akkor anyu bement, és nemcsak a csaj szüleivel rendezte le a dolgot, de szólt az osztályfőnökünknek, meg az igazgató néninek is. Aztán hála égnek a lány hatodikban másik iskolába ment.

    Hatodikban viszont a történelem-magyar tanárnőm szúrt ki engem. Jó, ő igazából a két kedvenckéjén kívül az összes gyereket lenézte, de én valamiért jobban a begyében voltam. Talán mert halk szavú, visszahúzódó kislány voltam. Nos, történt egy nap, hogy levelezős töriverseny indult, amire én is jelentkeztem. Na, tanárnéninek nem kellett több, mikor ezt megtudta, egyből kiállított az osztály elé, behívta az osztályfőnököt, meg az igazgató nénit és mindenki előtt porba tiporta az önbecsülésemet. Kijelentette, hogy induljon valaki más (az egyik kedvenckéje), mert én úgyis buta vagyok és képtelen leszek végigcsinálni a versenyt, mert én semmire sem vagyok jó. Mondanom sem kell, potyogtak a könnyeim és az igazgató néni az ofőmmel együtt hiába próbálta csitítani a tanárnőt, az csak mondta a magáét. Na, anyum másnap beroncsolt az iskolába, és kiverte a balhét, hogy mégis hogy merészelt ez a vénasszony (a tanárnő olyan ötvenes lehetett) ilyen hangon és minőségben beszélni rólam mindenki előtt. Jogosan tette, szóval volt nagy bocsánatkérés, de nem kértünk belőle. És képzeljétek, a 210 inddulóból 17. helyen végeztem.

    Na, jött a középiskola, ahol csak egy évig tudott a méhkirálynő terrorizálni. Igen, alacsony voltam, vékony és még szemüveges is, ami elég is volt ahhoz, hogy kipécézzenek. De itt már megvédtem magam, egy nap egyszerűen nekimentem a csajnak és megtéptem. Nem vagyok rá büszke, de elborult az agyam, viszont utána egyből kuss lett. És attól kezdve nem érdekelt, hogy ki mit mondott rám, egyszerűen elengedtem a fülem mellett. Ebben a barátnőm is segítségemre volt, aki végig mellettem állt.

    Egyébként úgy vagyok vele, hogy igenis, vissza kell vágni, vagy inkább fel sem kell venni. Ha visszavágsz, lehet, hogy jól jársz, mert a bántalmazó meglepődik és megijed. Ő nem ahhoz van szokva, hogy legyen következménye a szekálásának. De a legjobb, ha meg sem hallod, amiket mond, mert akkor nem éri el a célját. Nincs műsor, ha nem borulsz ki, magyarán más célpontot kell keresnie. Erre én is rájöttem, mikor úgy döntöttem, nem hallom meg a csúfolódásokat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Velem is volt ilyesmi, a kedves ''legjobb barátnőm'' egyik napról a másikra piszkálódni kezdett, háth nem viseltem túl jól, de ki viselné?
      Az ilyen embereknek nem a tanári munka a megfelelő, ha nem tudják egyenlőek kezelni a gyerekeket nincs keresnivalójuk a pedagógia terén.
      Az egy igen szép eredmény, büszke lehetsz magadra.

      Jó magam elég temperamentumos személyiség vagyok, és helyzetenként képtelen vagyok visszafogni magam, és olyat csinálok, amit nem tudnának elképzelni rólam. De tényleg akkor vágok vissza erősebben, ha már borul a bili, mert nem lehet mindig mindent elviselni, néha ki kell adni a feszültséget. És ha a feszültség kiadása egy kis ribi tépésként jelenik meg, háth mit ne mondjak, nem a világ vége :D

      Törlés
    2. Azóta az a tanár már régen nyugdíjas, de nyugi, nem csak az én életemet keserítette meg. De mivel sajnos ez egy kis vidéki iskola volt, nem nagyon tudtak mást felvenni helyette. Plusz ő volt az egyetlen töri-magyar tanár. De az ominózus eset után békén hagyott. Egyébként magánemberként is pont ilyen volt.

      Ja, csak a tépés után én kissé féltem, főleg mert a csaj... hát... "olyan" családból származott és tartottam tőle, hogy másnap megjelenik az egész pereputty. De nem történt ilyesmi, a csaj meg utána tartott tőlem.

      De hát ezek már régen történtek, akkor még fiatal, könnyen befolyásolható és félénkebb voltam. Azóta már felnőttem, és igazából maradandó traumát egyik eset sem okozott. Nem lettem tőle depressziós, alkoholista, drogos és nem még egyszer sem gondoltam arra, hogy felkössem magam.

      Törlés
    3. Örülök, hogy sikerült feldolgoznod a gyerekkori sérelmeidet :D

      Törlés
  3. A sors beteg humora, hogy abban a bloggercsoportban találtam rá a bejegyzésedre, ahonnan hasonló élmények miatt távoztam pár hónapja (néha visszapillantok, hátha vannak ehhez hasonló gyöngyszemek). Huszonhárom vagyok, és a konfliktus másik felén is felnőttek állnak. Ez nem csak gyerekkori probléma; bármilyen ruhát húz és bármilyen okostelefonja van, az ember mindig állat marad.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos igazad van. A felnőttek van, hogy még rosszabbak mint a gyerekek, főleg azért, mert ők tudatosan csinálják, ők már nem burkolózhatnak a gyermeki butaság köpenye alá.
      Nem kell törődni velük, ha nem képesek normálisan viselkedni, nem érdemlik meg a figyelmedet.

      Törlés

Follow by Email

Előfizetés